Kék ég ágyam, csend magányom

Vannak képek, amelyek nem csupán a szemünkhöz szólnak, hanem a lelkünk mélyebb rétegeit érintik meg. Olyanok, mint egy lassan kibomló álom: először csak egy arcot látunk, majd felfedezzük benne a fát, a holdat, a tájat – végül pedig önmagunkat.
Kék ég ágyam, csend magányom című festményem ilyen utazás: az ember és a természet közös lélegzetének története, ahol a csend nem hiány, hanem jelenlét.

A festmény világa

A kép előtt megállva nem portrét látunk, hanem egy álmokból szőtt arcot, amely lassan fává változik. A szempillák árnyéka erdőként borul a tájra, a bőr erezete fakéreggé simul, s a száj vonalában ott lüktet a kimondatlan szó – némán, mégis erővel.

Az égbolt kékje nem pusztán háttér, hanem ölelés: ágy, amelyben a lélek pihen. A hold fehér korongja vigyázó szem, amely a magányban is társ, a csendben is beszél.

Ebben a festményben az ember és a természet nem külön világ. A gyökerek bennünk nőnek, az ágak bennünk hajlanak, s a törzs mi magunk vagyunk. Mintha a női arc nem csupán saját identitását hordozná, hanem minden ember örök kérdését:

• Hol ér véget az én?
• Hol kezdődik a világ?

A csend és a magány üzenete

A magány itt nem hideg, hanem szent csönd. Nem üresség, hanem átjáró a mélyebb valóság felé. A lehunyt szemek mögött a lélek útját látjuk, amely eggyé válik az univerzummal.

Kék ég ágyam, csend magányom – a cím költészete kulcs a képhez. Egy vallomás, amely egyszerre szól a fájdalomról és a békéről. Egy emlékeztető, hogy a természet ölében mindig otthonra lelhetünk, még ha belül vihar is dúl.